A jubileumi Hamahama a Mátrában. Kicsit csúszott megint az indulás, de nélkülünk úgy se kezdték volna el. Útközben mi is megtanultuk, hogy ne legyen feltétlen a bizalom a GPS-szel szemben és legyen nálad mindig hagyományos térkép is. Bori drágaságát, Júnót sikerült kirakni egy ismerősénél, ahol én biztos vagyok benne, hogy jobban érezte magát a kis barátaival, mint velünk az erőben. Sötétben kanyargós utakon, már-már a rosszullét határán beértünk a bázisra, kiválasztottuk a fekhelyet és figyeltünk. Most kivetítőről kellett volna lelesni az érinthető objektumokat, én már ettől besokkoltam, mert egyáltalán nem láttam át a helyzetet, de jött a Dia, Harold és valahogy lett belőle valami, majd Harold által szakszerűen megterveztük az útvonalat, itinert. Nem, nem sikerült ezt kellőképpen követni de, ez a szervezés hibája volt, ugyanis annyira furfangosak voltak a szervezők, hogy miután eljutottál egy őrzött objektumhoz, ahol vártad a busás pontokat, kaptál egy hülye matricát, hogy látogass meg egy másik pontot, ami messze van, vagy nem a tervezett, kitaktikázott útvonalunkban, hogy ezekhez a pontokhoz hozzájuss. Azért sikerült az 5-ből 3-at begyűjtenünk, ahogy ezt terveztük is, és csak egyszer kellett megtennünk duplán ugyanazt az útvonalat, de szerencsére egy könnyű szakasz volt, kivéve maga a pont megszerzése, ami egy domb tetején volt, amire én a 100%-os emelkedő táblát raktam ki ránézésre és vettem fel a sztrájkot, hogy én ezt nem mászom meg. (Jelezem, most sem bántam meg.) Dia és Bori kerge zergéhez illő viselkedéssel felszökelltek a dombocskára, Harold a hátára kapta a Nikit én meg türelmesen vártam a domb aljában és készítettem néhány képet a környékről. Maradandó emléket hagyott még bennem a recski kényszermunkatábor. Na, nem azért, mert annyira tele volt látnivalóval, hanem mert itt kétszer is elidőztünk. Még egy harmadik mély benyomást szeretnék szóvá tenni az út során, ez pedig a getto. A finishbe a Recsket és Mátraderecskét összekötő szakaszon a nyomortanya. Félelmetes volt. A düledező házak még hagyján, de az utcán játszó kölyök csürhe hada, összenyomott fémdobozt rugdosva, öngyújtók tűzkövével szórakozva, fűrészt lóbálva, kutyák hadával körülvéve, ahogy Európában az afro-amerikaikat szokták nem túl illendően megbámulni, hát kb. úgy néztek bennünket is és kísértek tekintetükkel, amíg lehetett. Amúgy a Mátra túraútvonalaira azt tudom mondani, hogy nem gyalog túra barátok. Sok az aszfaltozott rész az erdőben és sokszor egy egész falun át kell gyalogolni. A jelzések sem egyértelműek, sok kereszteződést benéztünk, de ilyen esetekben a GPS volt az értelmesebb és nem a térkép. Az erdő biztos gyönyörű volt, de éjjel nem lehetett belőle sokat látni, nappal meg inkább a betont néztük. A feladatok uncsik voltak, és semmi extra nem volt a szervezésben. Én egy jubileuminak beharangozott eseménynél nagyobb csinnadrattát vártam volna, de az nyilván megemelte volna a részvételi díjat is. A szállás ismét egy tornaterem volt. Hűvös volt, de vagy nem annyira, vagy felkészültebbek voltunk, mint májusban (vagyis Harold kedvéért "tavaly"). Meleg vízben tudtunk letusolni, és a raguleves is jól sikerült amit vacsorára kaptunk. Vasárnap reggel a szokásos napközis tea és az opcionális lekváros ill. zsíros kenyér hagymával reggeli után eredményhirdetés, ahol kiderült, hogy most (is) túléltük a túrát és javítottunk májusi helyezésünkhöz képest. Sajnos különdíjat most nem kaptunk, pedig a Nikinél fiatalabb résztvevő nem volt jelen. Aztán már csak az volt a műsor, ahogy a "Harold család" összeszedi a cuccait. :) Annyira jól álltunk idővel, hogy nem látogattuk meg a híres neves Mofettát, viszont felugrottunk a Kékestetőre. Nagy élmény és igazán emlékezetes marad egy jó darabig..... mert nem láttunk semmit, akkora köd volt, de a kötelező sztárfotó az 1014 m magasságjelölő kővel azért meg van. Hazafelé el-el bóbiskoltunk, szerencsére a Harold nem, így épségben megérkeztünk hőn szeretett Mecsekünk lábához. Összességében úgy 16 órát tartózkodtunk a Mátra erdeinek friss levegőjén és hogy pontosan hány km-t futottak bakancsaink... az még meglepetés lesz!
Bizonyára voltak még emlékezetes pillanatok, amiről szólni kéne, de majd legközelebb a diktafont arra használjuk, hogy ezeket a pillanatokat azonnal rögzítsük és nekem már csak be kelljen gépelnem lehallgatás útján. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése